Miről beszélünk, amikor funkról beszélünk? Könnyű félreismerni ezt a zenei műfajt. Sokan a funky-ra asszociálnak róla, ami részben jogos, hiszen a funk zene legnagyobb alkotói is rendszeresen használták ezt a jelzőt, viszont ma a "funky zenébe" már beletartozhat az Earth Wind & Fire-től a Jamiroquai-on át a Unitedig számos könnyedebb stílusú, inkább popzenei formáció. Pedig a 60-as években születő funk pont szembement az akkori mainstreammel, stílusjegyei keményebb zenét fémjeleznek, ahol a dög, a piszok és a groove a mindenható.
A funk gyökereit, inspirációs forrásait tekintve szorosan összekapcsolódik a rhythm & blues-zal, a gospellel és a jazzel. Még szorosabban a soullal – sok fontos funk előadó rögzítette stúdiófelvételeit a legjelentősebb soul lemezkiadóknál (Motown, Stax, King Records), és dolgozott azok saját zenekaraival. A funk szellemi atyját, James Brownt pedig nem véletlenül nevezték „a soul keresztapjának”, hiszen már sikeres soul előadóként fejlesztette ki a funkot. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, mondhatnánk, hogy a soul érzelmesebb, líraibb dallamközpontúbb, a funk pedig dögösebb, kirobbanóbb, ritmuscentrikus műfaj, de a kettő közötti határvonal a 60-és évektől mindmáig elmosódik, nem lehet így szétválasztani őket.
De akkor mitől funk a funk? A műfaj megszületése mindenképp James Brownhoz kötődik, az már vitatott kérdés, hogy pontosan melyik albumhoz, szerzeményhez. Egyesek az 1965-ös Papa’s Got A Brand New Baghez kötik, mások a két évvel későbbi Cold Sweathez, maga az énekes viszont önéletrajzában azt írja, hogy már az 1964-es Out Of Sightnál a szinkópált funkkal kezdett kísérletezni. A kulcs a ritmusban keresendő: Brown minden hangszert és szólamot a ritmus szolgálatába állított. Előtérbe tolta a dobot és a basszusgitárt; a gitárosnak nem akkordmeneteket vagy dallamot adott, hanem egy-egy akkordot kellett ismételni; a fúvósszekció dallamszerű frázisokat játszott, de gyakran ők is ritmizáló, hangsúlyozó szerepet töltöttek be. Soulról funkra váltó énekesként pedig Brown a templomból, a gospelből táplálkozott, ám a prédikátorok tüzes énekbeszédét, perkusszív kántálását véve át.
A cél az volt, hogy a zenekar beleüljön egy groove-ba, és utána lehetőleg ne is jöjjön ki belőle.
Brown legnagyobb találmánya a hagyományos ritmizálás megbolondítása volt. Fogta a blues négynegyedes menetelését, és a backbeatről (a 2. és a 4. negyedről) áthelyezte a hangsúlyt a downbeatre (elsősorban az 1. negyedre). Ez egyrészt rögtön meglepő lendületet, löketet adott minden ütemnek, másrészt felszabadította a ritmusszekciót, akik bátran játszhattak egyszerre több különböző ritmussal az ütem hátralévő részében. A poliritmizálás, azaz több különböző ritmus egyidejű alkalmazása Afrikából talált utat a Karib-térségbe, majd New Orleanson keresztül az észak-amerikai fekete zenékbe. A Louisiana déli részén lévő kikötőváros kulturális és zenei olvasztótégelyként funkcionált, a jazz bölcsőjének nevezhetjük, és az afro-karibi poliritmusok innen terjedtek tovább az USA déli államaiban, olyan dobosok révén, mint Charles Connor, aki Brown mellett Little Richarddal is játszott. A legfontosabb funkdobos pedig a Tennessee-ből származó Clyde Stubblefield, ő 5 évig kísérte Brownt – a Cold Sweat-beli dobkiállása úttörő jelentőségű, a Funky Drummer című dalban hallható játéka az egyik legnépszerűbb hangminta lett, és a hip-hopot, valamint fél tucat elektronikus zenei műfajt meghatározó breakbeat egyik alapja.
Brown a 60-as évek közepén szerzett óriási népszerűségét a 70-es években is kamatoztatta olyan világslágerekkel, mint a Sex Machine, a Super Bad vagy a The Payback. Kísérőzenészei közül később sokan maguk is továbbvitték a funk zászlaját saját formációikkal, például Fred Wesley pozanos, Maceo Parker szaxofonos, vagy Bootsy Collins basszusgitáros. De a funk története nem csak és kizárólag Brownról és holdudvaráról szól. Érdemes visszakanyarodni New Orleansba: 1969-ben adta ki első lemezét a The Meters nevű helyi instrumentális kvartett, akik James Brown hatására házasították össze a New Orleans-i r&b-t a funkkal. Az Art Neville billentyűs vezette formáció a poliritmikus dobképletek mellett a koszos orgonát vitte be a funkba, illetve még tovább mélyítették a groove-ot: a Cissy Strut című számukban a gitár és a basszus például rendhagyó módon egyszerre játssza ugyanazt a dallamot. A The Meters a Led Zeppelin, Paul McCartney és a Rolling Stones egyik kedvenc zenekara volt, utóbbiakat előzenekarként kísérték is 1975-76-ban.
Ahogy a funk hatott a rockra, a rockzene is visszahatott a funkra, például Jimi Hendrix pedálhasználata – különösen a hápogó hangú wah-wah pedál lett közkedvelt eszköz és hangszín funk körökben. A nyugati parton az 1966-ban alakult Sly And The Family Stone hordozta a funk stafétáját, ők jelentős mennyiségű pszichedéliával és erős társadalmi-politikai réteggel, forradalmi hangvételű dalszövegekkel gazdagították a műfajt – a 70-es évektől már Brown sem ódzkodott egyébként a polgárjogi témáktól. A keleti parton pedig az eleinte New Jersey-ből, később Detroitból dolgozó George Clinton teremtett meg külön alstílust, a P-funkot, amelyben a pszichedelikus rock erősítőkből áradó hangszőnyegeit vegyítették a funk zenével. Két formációja a Parliament és a Funkadelic, amelyek összeolvadtak egy szupergruppá is, a tagok között ott volt James Brown több egykori zenésztársa, a zenét pedig egyfajta összművészeti rituálé keretében képzelték el. Koncertjeiken extrém jelmezekben jelentek meg, és afrofuturista elemeket használtak a pszichedelikus lemezborítóktól a sci-fi albumokon át a koncertek közepén leszálló hatalmas űrhajó kellékig.
Noha a funk fénykora a hetvenes évekre tehető, a későbbi évtizedekben is nagy hatással volt számos műfajra (new jack swing), fúzionált más zsánerekkel (funkrock, jazz-funk), új hangszerelési és stúdiótechnikai módszerekkel tágította kereteit (Prince munkássága, elektrofunk). Az ezredforduló óta pedig a nagy öregek mellett egyaránt életben tartják a funk örökségét a műfaj iránt rajongó DJ-k, amerikai popsztárok (Mark Ronson), és underground retro-zenekarok világszerte.
„To be funky is one thing, but to be tight and funky – that’s what we learned from James.” – Bootsy Collins
Folytatása következik...