A waacking a 70-es évek első felében született táncstílus. Ami már első látásra szembetűnő jellemzője, a gyors, látványos karhasználat, a gyakran más stílusokból (locking, salsa) beolvasztott lépések, valamint a drámaiság. Ez utóbbi talán a legfontosabb, a waacking ugyanis rengeteg helyről merített, inspirálódott, és mindegyikben jelentős szerepet játszik a színpadias hatáskeltés. Ilyen inspiráció: a 40-es, 50-es évek fekete-fehér filmsztárjai, például Greta Garbo, Marlene Dietrich, Fred Astaire vagy Errol Flynn; a Bolondos dallamok rajzfilmfigurái; az ázsiai harcművészeti filmek sztárjai, mint Bruce Lee; a szuperhősös képregények és sorozatok. Van olyan waacking mozdulat, ami a nuncsaku pörgetését imitálja,
maga a waack szó pedig a 60-as évekbeli Batman-sorozatból származik.
A szuperhősök és gonoszok bunyóit, pofonjait hangutánzó szavak kísérték, ezek fel-felvillantak a képernyőn, és közéjük tartozott a whack is, ami nagyjából azt jelenti: “energikusan, éles ütéssel odacsapni”.
A táncstílus a Los Angeles-i LMBTQ+ közösségben jött létre, meleg fekete és latino férfiak táncolták először, akik a táncban és a klubjaikban tudták kifejezni, megélni önmagukat, a kreativitáson keresztül dacolva a társadalmi elnyomással. Az eredete a posing-hoz vezethető vissza, amikor is a táncosok a zenére pózolnak. Az úttörő táncosok punkoknak hívták magukat, amit eredetileg homofób szitokszóként használt rájuk a többségi társadalom, ők pedig kifordították, és pozitív előjellel vonatkoztatták magukra. A táncukat elnevezték punking-nak, melyben eljátszották a zenét, mintha filmben szerepelnének. A stílust hamarosan heteroszexuális táncosok is átvették, ők pedig ódzkodtak a punk kifejezéstől, ezért az eredetileg csak egy konkrét mozdulatra alkalmazott whack szóból megalkották a ma ismert waacking elnevezést. A punking-t ma szokás használni a waacking drámai elemeire.
A waacking szorosan összefonódik a diszkókorszakkal és a diszkó zenével, az eredeti punkok felléptek például Diana Ross-szal is. Az ő – vagy Donna Summer, Gloria Gaynor – érzelmekben és harmóniában gazdag dalai remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy az ember eljátssza a zenét, történetet meséljen a grandiózus szerelmi csalódásokról vagy eufórikus örömökről, a lassú részeknél lehet drámázni, a gyorsaknál virtuóznak lenni. A 70-es évek végén, a diszkó népszerűségének csúcsán megjelent egy ambiciózus fiatal táncos, Tyrone Proctor, aki elvitte a waacking-t New Yorkba, majd Ázsiába, ahol az a mai napig rendkívül népszerű. Proctor ekkor a Breed of Motion nevű tánccsapatban táncolt több vogue-ossal is, és a két stílus hatott egymásra.
Máig sokan keverik a waacking-t és a vogue-ot, holott sok a különbség,
nemcsak a táncmozdulatok jellegében, hanem a kialakulásuk helyében (vogue: New York, waacking: Los Angeles) és a kulturális háttérben is. A vogue is az LMBTQ+ közösségből származik, fekete és latino melegek és transzneműek alakították ki, de a vogue-ban nagyobb a hangsúly a közösségeken (bálok, családok), míg a waacking sokkal inkább az egyéni önkifejezésre és zeneiségre fókuszál.
A 80-as évekre nagyot fordult a világ, a diszkó egy csapásra közutálatnak örvendett, aztán jött az AIDS-járvány, amely szörnyű pusztítást végzett a meleg közösségben: az úttörő punkerek többsége meghalt AIDS-ben, vagy gyilkosság áldozata lett. A waacking a 80-as, 90-es években szinte teljesen eltűnt, tetszhalott állapotba került. A 2000-es években egy Brian Green nevű táncos élesztette fel hamvaiból a waacking kultúrát, neki sikerült meggyőznie Proctort, hogy kezdjen el tanítani, ők nevelték ki azokat az új generációkat, akik mind a mai napig továbbadják és életben tartják ezt a stílust. A waacking lassan, fokozatosan ismét terjed szerte a világban, egyre több országban formálódnak waacking közösségek és szerveződnek rendezvények; az egyik legjelentősebb nemzetközi, utcai és klubtáncokat szerepeltető éves versenyen, az amszterdami Summer Dance Foreverön 2020-ban indítottak először waacking kategóriát. Az egyik legnagyobb waacking esemény pedig az Eleganza Waacking Festival Milánóban.